boom. Történés.
Ez a mai egy más bejegyzés lesz mint a többi.Ezzel kezdem el azt a sorozatot, amit úgy nevezek el A Történet. Első fejezet: az időutazás. | képtelen vagyok másról írni |
Biztos vagyok benne, hogy nekem úgy jó, ha ő az életem része.Ő nem biztos benne, és tudom nekem könnyű mert nincs akire tekintettel kellene lennem, hogy meddig mehetek el, de az , hogy neki van egy ember az életében akit szeret, nekem elég határt szab, és ezen felül is tudom, szügségem van rá, mint egy építőkőre az életemben.Ő lehet az én másik felem és ez olyan köteléket húz közém és közé amit én, sosem fogok tudni elvágni, pláne ha nem is akarom.Én pedig nem akarom, mert Ő az az ember akire minden nap gondolok anélkül, hogy tudná vagy anélkül, hogy visszajelzést várnék.Önzetlenül és mégis önzően vágyom a társaságára....
Az Időutazás.
Ültem a lépcsőn.Hideg volt és fáztam egy picit de nem volt erőm felállni.Ahogy becsapta maga mögött az ajtót úgy éreztem az erőmet magával vitte.Kipakolta a lelkem anélkül, hogy betekintést engedtem volna neki.Ez azért van így, mert az ő lelke és az enyém... egy.Egyszer megint kinyílt a terem ajtaja és lenézett rám a felső lépcsőfokról.De már nem ugyan az az ember állt ott aki az előbb, az aurája olyan gyorsan vált taszítóan hideggé, hogy szinte mondanivalóm sem maradt hirtelen.Amikor ismét elment felálltam, lementem és leültem... a zene a fülemben szólt, de mindegy volt mert magányra vágytam és semmisem érdekelt.A lelkem ismét sajgott, pont úgy mint azon a fagyos estén.Úgyéreztem mintha valami az összes mindenkitől begyűjtött szeretetemet semmissé tette volna bennem és olyan megérdemelt ürességet éreztem magamban mint talán még sohasem.Ültem a padon amikor ismét felbukkant hideg, taszító aurájának nyoma sem volt, helyette a régi meleg...szinte forró aura csapott meg. "Azthiszem menni fog."-hangzott el a mondat és ahogy elhagyta az ajkát, az enyémen mintha az ellentéte kúszott volna be, le egészen a lelkem mélyére.Végig égetve az útját."De látom benned az ellenkezője van most.".mondta. Én meg mint egy nyitott könyv álltam, már mondanivalóm sem maradt, hiszen belém lát mégis mit kellene mondanom. Felmentem vele beültem mellé, és hallgattam. Nem a fülhallgatóból áradó zenét hallgattam.Egészen máshol jártam, messze, ott ahol valamikor nagyon régen. Sokszor nem mertem, sokszor nem akartam itt járni.Az emlékek földjén.Látta rajtam, hogy máshol járok néha oda oda nézett, felhúzta tökéletes ívű szemöldökét, jelezve, hogy életjeleket vár tőlem.De én nemtudtam adni őket.Hirtelen minden tompa lett nem hallottam mást csak a csendet és a szívem dobogását, mintha egy hurrikán belsejében lettem volna az emlékek képekként suhantak el mellettem, az érzés:
Deja vu. Ilyen hatalmas még sosem volt bennem ez az érzés, mintha visszamentünk volna az időben és minden olyan... olyan volt mintha az lenne ami...de mégsem.Csak könyököltem a padon, ő pedig a könyve fölött.Néztem. Barna haja a homlokának támasztott kezére omlott, tengerkék szeme a lapfelé nézett, de láttam más felé jár.Koromfekete szempillái ívesen göndörödtek mintha szempillaspriállal húzta volna ki.A nyakán foltok, szerelme jelei, a pólója egyedi, minden olyan rajta, mintha festették volna.Szebbet se lehetett volna akkor mutatni nekem, mert semmisem ér fel ezzel a mámoros érzéssel.Mintha ugorttam volna az időben. De a csengő megtöri a varázst. Menekülőre fogtam, lementem...de velem tartott Ő is.De lent már elkap az érzés, neem akarok menekülni.Hát visszamegyek vele az emeletre, és leülök a székre ami az előbb a múltba vitt. Most nem visz, megváltozott már megint az aura.Énekel, oldott, nem kalandozik Ő sem.Így én sem tettem, odanyúltam a füzetért ami a padján volt, és rajzolni kezdtem bele.Nem figyeltem rá mit és, hogyan rajzolom, nem érdekelt.Azon járt az eszem ha a csengő megint megszólal, vége a napnak.Meg is szólalt, de nem lett vége.Valahogy egymás mellett battyogtunk még a parkban is.A meleg tavaszi levegő kellemesen simogatott, mégis valami hideg futott végig a hátamon.Ismét miss deja vu.A park, a tavaszi levegő, a napsütés, és Ő mellettem... milyen irreális ez már nekem, csak most éreztem.Én hiába a buszhoz indultam, a vonatállomáson kötöttem ki.A korláton ült, én előtte álltam.Ez volt az a perc amikor úgy éreztem álmodom, mert hiába semmi fantasztikusan jó nem történik nekem ez maga az álom.Olyan furcsa érzések keringtek bennem képlékeny állapotukban, hogy arra se szavak se tettek se mozdulatok nincsenek.Csak meg akartam volna szűnni létezni ott és akkor mert ennél jobb pillanat a megszűnésemre nem tudom lesz e.Eddig biztosan nem volt.És semmi jelentős nem történt.Átültünk a szalagkorlátra, a keze véletlenül az enyémet érintette, ettől aranyosan mosolygott zavarában, nekem pedig eszembe jutott róla valami.Amit nem mondtam mert tudtam, egy rossz szó, egy rossz mozdulat és megint nem beszélhetek vele egy jóódarabig.Látta, hogy mondani akartam valami fontosat, és az, hogy nem mondtam izgatni kezdte.Puszit ajánlott az elmondásért, nekem nem kellett az a puszi mert a gyilkosomá vált volna.Ölelést akartam, de az az Ő gyilkosa volt.Így nem kapott senki semmit... se választ, se puszit, se ölelést, se biztosat afelől... mikor beszélhetek vele újra.Tudom ha legközelebb látom megeshet, hogy elfordul, és Én ugyan megfogom érteni, de fájni fog.Mert bár nem történt semmi, nekem ez a történés mégis maga volt az univerzum történése.Ahogy távolodtam legszívesebben falat húztam volna magam köré, és a kis szobában térdre rogyva, a tenyerembe temetve az arcomat szédültem volna.De ehelyett csak mentem, és tudtam... még néz.Megfordultam, és ott állt a vonat ajtajában.Integetett, de én valahogy ösztönösen integetés helyett, talán zavaromban csak hadonászni tudtam a kezemmel, és gyorsabban szedni a lábaimat.Menekülni, oda ahol egyedül lehetek.Mámoros mai nap melynek befejezése akármi lesz, biztos álmot hoz majd az éj, főszerepben: Ő .Miközben ezt írtam James Morrisont halgattam, és a lelkem kifolyt a fülemen.
